Puccini nagy sikerű műve a Manon Lescaut október 20-tól látható a Szegedi Nemzeti Színházban. Ebben a darabban bontakozott ki a mester művészetének két jellemvonása: a dallambőség és a zenekari színhatások iránti érzék. Az opera zenei értelmezésében Dobszay Péter, a Szegedi Nemzeti Színház művészeti vezetője nyújtott most segítséget.
Dobszay Péter elmondta, a Manon Lescaut Puccini harmadik operája, amely meghozta neki az áttörést, hiszen akkoriban rendkívül zajos sikert aratott. A kompozíciós nyelvezet hamisítatlan és vérbeli Puccini, friss Wagner-hatások lenyomataival. Jól hallható, hogy az operatörténet 1893-at megelőző éveinek eredményei, a Carmen, a Parasztbecsület és a Bajazzók egyes jellemzői is összegződtek a szerző gondolkodásában és tehetségében.
Fontos kiemelni, hogy zenekarilag egy elképesztően virtuóz műről beszélünk. A darab hangszerelése kifinomult és ötletes, a partitúra rafinált megoldások gazdag tárházát mutatja meg a hallgatónak. A hangszínek karakterisztikája felvonásonként változik: találkozhatunk egy energikus, csillogó, fiatalos első felvonással, ezután a második felvonás a hűvös elegancia és a féktelen szenvedély kontrasztjára épít. A harmadik felvonás drámai mozgatóereje is egy ellentét: a feszült várakozás és a kitörő vad tömegjelenet különbsége. A negyedik felvonás zenei színek tekintetében, az első felvonás tükörképe: hol fakó, hol erőteljes, hol fájdalmas, hol vigasztaló, de mindenképpen az elmúlás és a végső elgyengülés irányába mutató hangzások uralják.
Érdemes megfigyelni a kórusanyagokat is: mozaikosan és plasztikusan vannak összeállítva. A kisebb szólamcsoportok olyan módon bírnak önállósággal és ugyanakkor úgy szövődnek össze egy nagy egésszé, hogy az is kivételes zeneszerzői tehetségről árulkodik. Emellett fel vannak rakva azok a nagy tuttik is, ahol tömbös megszólalásban tud a kórus nyomot hagyni a hallgató lelkében. Elmondható, hogy a Manon Lescaut operakórusi minőségét tekintve is egy rendkívül vonzó anyag.
A szereplők énekszólamait tekintve, a kisebb szerepekről megállapítható, hogy bár párbeszédes jelleg jellemzi őket, mégis pusztán néhány jól megválasztott hang elegendő a szerzőnek arra, hogy jellemrajzot adjon a megszólaló karakterekről. Geronte di Ravoir szerepe köztes helyzetben íródott: bár már meglehetősen sok és fontos megjelenése van, zenei anyagait tekintve még nem kapta meg azokat a széles és felkavaró dallamokat, amelyek az opera főszereplőinek lélekábrázolására szánt a szerző. Edmondo, a diák, a teljes fiatal generáció nevében énekel szárnyaló melódiákat, Lascaut hadnagy szerepének pedig már része egy csodálatos, emlékező arioso. Manon és Des Grieux, a két főszereplő énekanyaga azonban olyan kivételes és összetéveszthetetlen Puccini-dallaminvencióval van megírva, amelyben minden érzelmi szélsőség zsigerekig ható módon tud megnyilvánulni.