Ismét egy tehetséges embert ismerhetünk meg, akinek kezéhez nőtt a fényképezőgépe. A Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és médiatudomány szakán végzett 2012-ben, majd mesterképzésen Nemzetközi tanulmányokat folytatott. Gyermekkora óta szorosan kapcsolódik a művészethez, 2020-ban hivatalosan is fotográfus képesítést szerzett. Mi vonzotta erre az útra, amit azóta is rendületlenül folytat? Ez cikkünkből hamarosan kiderül. Farkas Hajnalka fotográfussal beszélgetett a Szeged a Mindenem hírportál.
Gyönyörű dolog, ha az ember művészi fotókat ad ki a keze közül. Rögtön meg kell, hogy kérdezzem: ennyi szak elvégzése után, mi ösztökélt arra, hogy a fotózás felé vedd az irányt?
2011-ben kezdtem el fotózni, de már kiskoromtól kezdve jelen volt a rajz és a művészetek szeretete az életemben. Kiskunmajsán jártam középiskolába, itt lelkesen látogattam a rajz szakkört, ami annak is volt köszönhető, hogy nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk a tanárnőmmel, aki festőművész – ezt a baráti kapcsolatot pedig a mai napig őrizzük. Emlékszem, hogy már ekkor is csak portrékat szerettem rajzolni, hiába hallgattam, hogy mást is kellene gyakorolni (pláne, ha a későbbiekben ezzel szeretnék foglalkozni), viszont mivel már ekkor is az emberábrázolás érdekelt a leginkább, így a kockát és a csendéleteket messzire elkerültem. Érettségi előtt aztán Szegedre adtam be a jelentkezésemet a rajz szakra, ahova a gyakorlati felvételit követően – meglepetésemre – fel is vettek. Egy nagyon szép évet töltöttem el itt (habár már nem úszhattam meg a kockát és a folyosót), ekkor viszont a fotózás még egyáltalán nem foglalkoztatott. A rajz szak után végül a kommunikáción folytattam tovább a tanulmányaimat, de hiányzott az alkotás, így egy nagyon „banális” kis gondolat ütött szöget a fejemben, miszerint, ha jól tudok rajzolni, elképzelhető, hogy a fotózás is menne. Szerencsémre hamar kölcsönkaptam egy belépő színtű, tükörreflexes gépet, amit aztán gyakorlatilag egy pillanatra se tettem le, immár 12 éve. (Nyilván már nem ezt a fényképezőt gyűröm :)) Amellett, hogy viszonylag hamar kiderült, tényleg megy ez nekem, külön örömteli volt a felismerés, hogy a fotózásban sokkal termékenyebb és produktívabb vagyok, mint a festészetben vagy a rajzban. Kezdetben a barátnőimet kértem fel, hogy legyenek a modelljeim, hiszen nem volt kérdés, hogy a fotózáson belül is az emberábrázolás érdekel. Egy idő után egyre bátrabban osztottam meg a képeimet a közösségi médiában, rövid idő után pedig idegenek is elkezdtek megkeresni. Így kezdődött el a fotós pályafutásom.
Mint említetted, téged a fotózásban is az ember érdekel. Párokat, újszülötteket, családokat, kismamákat fényképezel, és hosszasan lehetne még sorolni. Viszont tudtommal, egyre több fotós lesz nemcsak az országban, hanem Szegeden is. Nyilván a piacon úgy lehet fennmaradni, ha sikerül valamivel kitűnni. Nálad mi ez?
Ha egy fotós kollegám tenné fel ugyanezt a kérdést, neki valószínű, hogy szakmai, fotótechnikai és marketing szempontból közelíteném meg a dolgot. Amikor elkezdtem a fotózást, úgy gondolom, hogy valamivel könnyebb helyzetben voltam, mint aki ma kezdi a szakmát. Nemcsak azért, mert talán kevesebben voltunk, de a közösségi média is akkor kezdett teret nyerni, így aki akkor – és azóta is – résen volt, ma helyzetelőnyben lehet. Tizenkét év alatt nagyon sokan megismerték a nevem, de emellett úgy gondolom, hogy az ember személyisége, kommunikációja is rengeteget számít. Ha valaki elmegy egy fotózásra, nemcsak a végeredményt vásárolja meg, hanem annak a fotósnak a látásmódját, ízlését, művészetét is, és az élményt, ami a fotózással – jobb esetben – együtt jár.
Számomra kiemelten fontos, hogy a fotózással töltött idő pozitív emlék maradjon mindenkiben, igen, még a férfiakban, apukákban is. Másrészt természetesen nem mehetünk el a kész képek – mint produktum – mellett sem. Szerintem – kis sarkítással – az az igazán kiváló fotós e téren, akinek az ember, ha ránéz a képeire, szinte anélkül tudja, hogy ezt ő készítette, hogy a nevét látná feltüntetve.
Azért nem lehet könnyű dolga valakinek az emberfotózásnál. Egy épület nem mozog, illetve azt sem mondja, hogy nem jól állt a hajam. Ezeket, hogyan lehet kezelni?
Talán kijelenthetjük, hogy a portréfotózás, a(z egyik) legnehezebb vállfaja a fotózásnak. Szinte biztos, hogy nekem épp egy épület vagy egy sportesemény fotózásával gyűlne meg a bajom, de ezzel nincs is semmi gond. Fotósként is arra érdemes a leginkább specializálódnunk, amit a legszívesebben csinálunk, és amihez a legtöbb érzékünk van. Azt szoktam mondani, hogy aki embereket szeretne fotózni, annak egy személyben pszichológusnak, rendezőnek, és egy cirkuszi porondmesternek kell lennie.
Neked, milyen a jó fotó?
Számomra szép. Ez nagyon egyszerű válasznak tűnhet, pedig nem biztos, hogy az. Nekem a fotózás mindig is a szépség megtalálásáról és ábrázolásáról szólt, legyen szó egy emberi arcról, az embert körülvevő tájról, környezetről, a fényekről, a színekről. Emellett én személy szerint nagyon csípem, ha egyébként is van valami izgalmas, figyelemfelkeltő, akár meghökkentő „elem” egy fotón, illetve persze nyilván fontos az is, hogy az elkészült képnek legyen valódi tartalma is, tükrözze az adott személy, pár egyéniségét, vagy az adott család a habitusát.
Ahogyan tudom, nem is egy kiállításod volt már. Beszélgethetünk egy kicsit ezekről?
A legutóbbi kiállításom a koronavírus előtt volt látható, majd terveztünk egyet egy 2020-ban is, de sajnos a covid elmosta. Az első kiállításom 2012-ben valósult meg, ami számomra máig a legemlékezetesebb. Egy éve fotóztam ekkor, amikor kiállították a képeimet Kiskunmajsán, a szülővárosomban. Rengetegen eljöttek, várakozáson felül, ami eszméletlenül jól esett és meghatott. Szegeden is több helyen voltak láthatóak a fotóim, többek között a TIK Kávézóban vagy a Nyugi Kertben. Nagyon örülnék, ha a (közel)jövőben ismét lehetőségem nyílna ilyesmire.
A kiállításokra azok a képek kerülnek, ami felkelti a nézőközönség figyelmét. Melyik képed áll a szívedhez a legközelebb?
Minden fotó, amit készítek, az én gyermekem, és kötődöm hozzájuk, de nem tagadom, van néhány igazán „szívem csücske” sorozatom: vagy szereplők, vagy a különleges helyszínek (pl. „sivatag”, színház, mozi stb.) miatt. A tematikus fotózásokat és az ezen alkalmakkor készült képeket különösen kedvelem, ezek többnyire saját projekteken belül valósulnak meg, mint például egy autómosóban, önkiszolgáló mosodában, vagy éppen a Móra Ferenc Múzeum kilátójában. Ezek mind nagyon inspirálnak és ilyenkor szabadon szárnyalhat a kreativitásom. A covid alatt viszont nagyon nehéz helyzetbe kerültek azok, akik nem tudtak online dolgozni – én pont ebben az évben végeztem el a fotós iskolát Budapesten, szóval nem unatkoztam -, természetesen ezek közé tartoztak a fotósok is.
Aztán külföldről elindult egy úgynevezett „virtuális” fotózási trend (ez itthon kevésbé terjedt el), amit nekem is muszáj volt kipróbálnom. Ezt az online fotózást úgy kell elképzelni, hogy webkamerán keresztül vettek egy modellt egy élő adásban, amit sok-sok fotós nézett egy időben. A képeket pedig telefonon vagy a számítógép monitorján keresztül lehetett „képernyőfotózással” elkészíteni. Ezt követően pedig a hagyományos módon szerkesztettük meg a képeket. Így például az Ausztráliában élő barátnőmről is készítettem ilyen fotókat az óceán partján. Ott a férje tartotta a telefont, és én videóhívásban instruáltam őt. Ezek szerintem szuperül sikerültek, fel is merült bennem, hogy érdemes lenne egyszer ezeket szélesebb körben is megmutatni, hiszen nagyon izgalmas kísérlet volt. Egyébként vicces, de ilyen virtuális fotózásból volt is megrendelésem.
Lehet, hogy erre halad a világ?
Ez nagyon jó kérdés. Ezek a virtuális fotók nyilván nem tudják ugyanazt a minőséget hozni, mint az „igazi” kamerával készültek, kicsit polaroidszerűek, és persze a valódi, személyes kontaktus is hiányzik, ugyanakkor állíthatom, hogy borzasztó jó móka elkészíteni ezeket a képeket, minden alkalommal nagyon jól szórakoztunk, sokat nevettünk. Ugyanakkor érdekes, hogy összességében nekem nagyobb munka volt egy ilyen virtuális fotózást megvalósítani, mint egy „hagyományosat”. Egyébként a mai napig látok olyan külföldi fotósokat, akik aktívan csinálják ezt a világ másik felén élő modellekkel, majd ezek a képek akár magazinok címlapjára kerülnek ki.
Nem csak kiállításokkal büszkélkedhetsz, hanem fotópályázatot is nyertél 2021-ben.
Igen, ez a Kattanjki Fotópályázat volt, ami főként Ihász Ingrid nevéhez köthető, aki egy nagyon elismert fotós és fotós-oktató itthon. Ez a pályázat azért volt rendhagyó, mert nem csupán egy képet kellett beküldeni, hanem egy korai és egy jelenlegi munkát. Így nemcsak a jól sikerült képet díjazták, hanem azt, hogy ki-milyen utat járt be a pályafutása során, mekkorát fejlődött. A zsűri választása alapján 429 nevezőből jutottam be a legjobb öt közé. Ezután pedig a közönség szavazata döntött, amit sikerült megnyernem. Erre a mai napig nagyon büszke vagyok.
Viszont úgy tudom, hogy egy nagyon különleges munkádról is be tudsz számolni.
Igaz, már több helyen is meséltem erről, és még a kezdetek-kezdetén történt, de tényleg különösen emlékezetes és szeretett ez a projekt a számomra. Egy éve fotóztam, amikor a Cadillac Club of Hungary részére készítettem képeket. Többek között a „Keresztapa” autóját is fotózhattam, konkrétan azt a kocsit, ami az ikonikus filmben szerepelt. Két barátnőm volt a modell, ők személyesítették meg korhű jelmezekben az autó mellett Bonnie és Clyde párosát.
Köszönjük Farkas Hajnalkának, hogy időt szakított arra, hogy elkészíthessük az interjút. Amennyiben felkeltettük érdeklődését, kövesse a Hajnalka Farkas Photography oldalát, melyen minden információt megtalál:
https://www.facebook.com/HajnalkaFarkasPhotography
Instagram:
https://www.instagram.com/hajnalkafarkas.photography/
Tekintse meg a galériát is, Farkas Hajnalka képeiből:
