Kállai Erzsébet már gyermekkora óta vonzódott a művészet iránt. Mára már tudatosult az benne, hogy ezen az úton szeretne kiteljesedni. Kilenc éve él Szegeden, itt is kívánja folytatni tanulmányait amellett, hogy több diplomával is rendelkezik. A Szegedi Szabadtéri Játékokon is fellépett, emellett a kíséret nélküli éneklés is a szívéhez nőtt. Terveiről, pályájáról kérdezte a Szeged a Mindenem hírportál.


Csodálatos dolog az, ha valaki kapott egy olyan tehetséget, hogy a hangjával is el tudja kápráztatni a hallgatóságot. Életedben, mióta van jelen a művészet szeretete?

Már gyermekkoromban is nagyon érdekelt a zene, emellett a versmondás is. Minden iskolai rendezvényen jelen voltam énekkel és verssel. Amellett, hogy általános iskolában nagyon sok könnyűzenei számot megismerhettünk, furulyázni is tanultunk. Ez mindenképp előny, nekem autodidakta módon kellett megtanulnom. Tizennégy éves voltam, amikor elkezdtem zeneiskolába járni. Addig, valamiért nem tartottam fontosnak. Szolnokra jártam gimnáziumba, és a Bartók Béla Zeneiskola Zongora Szakára vettek fel. Pár évig nem is volt ott magánének oktatás. Börcsök Bálint, aki jelenleg a Szegedi Nemzeti Színház művésze, vett minket kezdetben szárnyai alá, de ő csak egy évig tanított ott. Ezt követően, jött egy másik operaénekes, aki folytatta ezt a munkát, őt Erdélyi Erzsébetnek hívták. Mindig szerettem szerepelni és énekelni, és ott volt bennem a közlésvágy. Később elgondolkodtam azon, hogy ezzel komolyabban is érdemes foglalkozni. Közben felvettek Szegedre a Juhász Gyula Pedagógusképző Karra, ahol ének-zene alapszakos szakember képesítést kaptam. Viszont, minden vágyam az volt, hogy bekerüljek a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karára.

Miért pont Szegedet választottad? Nagyon sokan Budapestre mennek tanulni.

Amíg a Juhász Gyula Pedagógusképző Karra jártam, addig elvégeztem a Konzervatórium 13. évfolyamát. Akkor már magától értetődő volt, hogy itt megyek tovább. Pesten is éltem, de egyelőre nem vonz. Ott az Erkel Színházban dolgoztam, mint háttér munkás. Jobban szeretem a barátságos, családias környezetet, és úgy gondolom, hogy Szeged egy élhetőbb város. Kilenc éve élek itt, azóta sem változott a véleményem.

Terveid közt szerepel az is, hogy tovább szeretnél tanulni. Milyen célokat tűztél még ki magadnak?

Több tervem is van, hisz arra is fel kell készüljek, hogy olyan állásom legyen, ami biztosítja a megélhetésemet. Szeretném azt is, hogy meglegyen az Ének-zene tanári képesítésem, mellette arra is vágyom, hogy felléphessek. Célul tűztem ki azt is, hogy legyenek önálló műsoraim is, amik már a fejemben vannak. Eddig is arról szólt az életem, hogy kíséret nélküli, acapella dalokat énekeltem. Volt egy tanárom, akivel jártuk az országot, és leginkább ilyen műfajban mutatkoztam meg. Emellett, az oratorikus műfajt is szeretem.

Az acapella éneklés, elég nehéz műfaja a zeneirodalomnak. Mennyire szoktad meg azt könnyen, hogy a saját füledre vagy utalva?

Bevallom, hogy nem kellett megszoknom, nekem ez egyszerűen jött. Többen mondták már azt is, hogy abszolút hallásom van. A gimnáziumba is úgy kerültem be, hogy egy népdaléneklő versenyt nyertem meg, így elengedték a felvételit. Nagyon tud az zavarni, ha egy minimális eltérés is van zeneileg, hisz az ember mindig törekedjen a tökéletességre.

Említetted, hogy nagyon szeretsz előadni, a Szegedi Szabadtéri Játékokon is többször felléptél már. Azért nem lehet összehasonlítani, az eddig említett éneklési műfajjal a színházi munkát. Mi vonzott erre az útra?

Régebben voltak olyan terveim, hogy színésznő leszek, tizennyolc éves koromig ezzel foglalkoztam. Inspirált az is, hogy versmondó versenyeket nyertem, és a diplomakoncertemet is úgy állítottam össze, hogy szerepelt benne a vers is. Végül is nem felvételiztem oda, de a mai napig megmaradt a vers és a színpad szeretete. Még ma is szeretném kipróbálni magam színésznőként is. Nagyon szeretek színpadon játszani, szeretném azt, ha több mindenben kipróbálhatnám magamat, és minél több tapasztalatot gyűjthetnék. Akkor tudok kiteljesedni igazán. Az egyetemen is voltak színpadi gyakorlat óráink. Én mindig is alig vártam azt, hogy valamit kelljen csinálni, hogy játszunk. Amikor pedig énekelni kellett mellé, előkerült a tudatosság is, még jobban ki tudtam bontakozni. Úgy érzem, hogy ezeket a dolgokat is hozom magammal. Úgy vélem, hogy a színpad az szent hely. Ha oda belép az ember már nem maradhat civil, sőt ha csak a közelében is jár. Belépsz és olyan, mintha egy másik dimenzióba léptél volna, teljesen más energiák vannak jelen, mint a való életben. Az adott feladatot mindig is komolyan kell venni, hisz csak így lehet eredményeket elérni.

Korábban beszéltük már, szoprán vagy. Azért, ebből a hangfajból, túlkínálat van. Hogy látod, mennyire tudsz könnyen boldogulni?


Én azt látom most, hogy nagyon sokan énekesek, színészek szeretnének lenni. Valahol mindenki az önmegvalósítását keresi, de engem nem ez motivál. Én másik irányból közelítek. Kaptam valamit, és a belső hangom azt súgja, hogy ezt kell csinálni. Ez egy nehezebb út, de igyekszem helytállni. A mai világban az is nagyon fontos, hogy valakit hogyan menedzselnek. Ha nem áll támogató az ember háta mögött, még nehezebb boldogulni.

Nagyon sok kiemelkedő énekest meg lehet említeni. Vannak példaképeid?

Elsődlegesen, Sass Sylvia. Személyesen nem ismerem, de egy kurzusán voltam, mint passzív hallgató, ahol csak figyelni kellett. Úgy vélem, hogy abból is nagyon sokat lehet tanulni. Az a fajta alázat, amivel ő áll a zenéhez, példaértékű. A művészetére úgy vigyáz, mint egy kisbabára. Óvja, védi, és mindent odaad azért, hogy ő növekedjen. Úgy látom, hogy művészileg ilyen típusból nagyon kevés ember van. Az operaénekeseknél is azt veszem észre, hogy sokszor túl nagy az ego és azt gondolják, hogy azt a tehetséget amit kaptak maguknak köszönhetik. Elfelejtik, hogy ez föntről kaptuk és alázatosan hálával kell lennünk ezért. Nyilván, hogy ez is szükségeltetik ehhez a pályához, de nem gondolom, hogy ebből kellene építkezni. Fontosabb az, hogy maradjunk emberek, értsük meg és tiszteljük a másikat, és ne legyünk senkivel lekezelőek. Az indiaiak nem véletlenül köszönnek egymásnak úgy hogy kezüket összeteszik mellkasuk előtt meghajolnak és Namaste-t mondanak. Tisztelik az egymásban lakozó Istent. Én Sass Sylviát ilyen alázatosnak látom. A hangja és a művészi megformálása pedig lenyűgöző. Nem találom helyesnek azt amikor egy énekes erőszakosan, ordítva énekel. Azt gondolom, hogy sokkal több az, ha valaki pianon/ halkan fejez ki valamit. Itt sűríteni kell az energiákat, érzelmeket és ugyanolyan intenzívnek lenni, mintha forte-t énekelnénk-ami még nehezebb.