Varsányi Anna a Szegedi Nemzeti Színház dramaturgja, jelmez- és díszlettervező. Számos sikerrel futó darab megírása is a nevéhez fűződik. Személye intellektuális, abszurd stílusa a nevettető dialógusoktól a drámai mélységekig vezet.
Számos drámai műfajban írtál már darabokat a monodrámától a vígjátékon át a triller-monokomédiáig. Melyik műfaj áll a legközelebb hozzád?
Kedvenc műfajom nincs, úgy gondolom, valójában minden darabom egy műfajba tartozik. Elsősorban vígjátékokat írok, amelyek vagy szatirikusak, vagy kicsit abszurdak. Egy-két darabom átcsúszik a thriller műfajába. Happy end-el végződőt keveset írok, a húszból talán csak kettő van, de összességében műveim egy stílusban íródnak. A műfaji megjelölés, egy-egy darab meghirdetésekor, a színháztól függ. Legegyszerűbb vígjátékként kiírni, mert vállaltan írok humoros műveket, és a nézők hálásak is, ha nevethetnek. Van, amikor a rendező jelöli meg a műfajt. Például jövőre a Szegedi Nemzeti Színházban bemutatásra kerülő, A szent című darabom Alföldi Róbert kérésre, színműként lesz meghirdetve.
Íróként melyik jelent nagyobb kihívást számodra: a monodráma, ahol egy szereplőn áll minden vagy a többszereplős darabok, amelyek esetében a karakterek egymást is formálják, hatnak egymásra?
Szerintem, minél több szereplőről van szó, annál könnyebb megírni a darabot, mert annál több karaktert mozgatsz a történet megformálásakor. Nagyon szeretek elkezdeni egy történetet, de őszintén szólva befejezni is. A megírását követően hagyom kicsit érni magamban, hogy később más szemmel tudjak még rajta alakítani. Ezután megmutatom a mesteremnek és olyanoknak, akiknek adok a véleményére, és még egyszer átdolgozom. Amennyiben valamelyik darabom bemutatásra kerül, azt természetesen igény szerint átírom. Alapvetően rövid terjedelmű darabokat írok. Az egyben játszott darabok hossza 80- 90 perc, de ha kétfelvonásos a mű, akkor egy-egy rész sem több, mint egy óra. Szerintem a nézők sem tudnak végtelen hosszú ideig figyelni.
Darabjaidban gyakran az elsőre vidámnak tűnő felszín alatt drámai mélységek húzódnak meg. Miért így építed fel őket?
Szerintem a színház az, amikor az előadás érzelmileg hat rád. És ebbe beletartozik a nevetés és a sírás is. Számomra fontos, hogy egy darab történetet meséljen el. Még az abszurdabb írásaim esetében is mindig van eleje, közepe és vége a történetnek. Ez nem jelenti azt, hogy nincs létjogosultsága a másfajta műveknek, csak azt, hogy én ezt preferálom.
Karaktereid különböző társadalmi rétegekből kerülnek ki, de lényegében a mindennapok emberei. Honnan meríted őket?
Hogy honnan merítem őket, nem tudom. Úgy vélem, van, amikor a való élet, van olyan is, amikor az olvasmányaim hatnak rám, de néha az egész a fantázia szüleménye. A Legjobb barátnők esetében Čarna Kršul, horvát rendezőnő kérte tőlem, hogy írjak egy kétszereplős darabot, amiből akkor nem lett semmi, de nagyon örülők, hogy Büky Beával és Papp Gabriellával megcsináltuk. Amikor elkezdtem írni, csak a nyitó jelenet és a történet vége volt meg a fejemben, de ezek nagyon erős képekként jelentek meg. A többszereplős daraboknál törekszem arra, hogy a karakterek elváljanak egymástól. Kell, hogy a szereplőknek legyen saját története és személyisége.
Történeteid helyszíneként többször választod a történelmi múltat A „Hangulatjelentés” című monokomédiád az ötvenes évek elején játszódik, a Szegedi Pinceszínházban is játszott „Gong” című vígjátékod 1955-ben kel életre. Mit jelentenek számodra ezek az időutazások? Miért pont ezt az időszakot választottad?
A Hangulatjelentésnél tudtam, hogy abba a korba szeretném elhelyezni a szereplőmet. A nagynéném nagyon sokat segített, rengeteget mesélt a szocializmus időszakáról. Tőle tudom, hogy akkoriban ún. hangulatjelentéseket írtak a kollégák egymásról, mert a feljelentés túl erős kifejezés lett volna, noha valójában azt takarta. Ezt a szót előtte nem is ismertem. A Gong esetében a korszak adott volt, a darabot pályázatra írtam. Mesterem, Bognár Róbert ajánlotta a témát, ő javasolta a Gong presszót, mint helyszínt, és a kor jeles költőit, irodalmárjait, mint szereplőket.
Mennyiben bízod karaktereidet az őket megformáló színészekre?
Én a szereplő karakterét határozom meg, a többi már a rendezőtől függ, aki sokat hozzá tud még tenni. Volt már rá példa, hogy tudtam, kik fogják játszani a készülő darabot. Lehet, ez könnyebbséget jelentett. Nem tudom.
Van-e olyan saját, egyedi rendezői elv, amit a darabok megírásánál mindig követsz?
Szeretem, ha erős a darab, (van) eleje és a vége. Szerintem, néha mindez sikerül is. Azonban a szöveg sokszor saját magát írja, hiába vannak jegyzeteim, másfelé kanyarodik.
Íróként már magad előtt látod a darab külsődleges struktúráját, azt, ahogyan majd megjelenik a színpadon, vagy ez teljes egészében egy következő folyamat része?
Olyan érdekes, hogy amikor írok, csak szövegre koncentrálok, nem képzelek el semmi mást. Természetesen folyamatosan a tudatában vagyok annak, hogy színpadra írok. Nem ugrálok térben és időben. Ennek épp az ellenkezője történik, amikor tervezek. Akkor a funkcionalitás és az esztétika az első. Szeretek saját darabhoz tervezni, bár ilyen esetben ez a szükséges rossz, mert nincs pénz se tervezőre, se gyártásra és kvázi a semmiből kell építkezni. Jó érzés, amikor megvalósul egy ilyen nulla költségvetésű látvány, és azt tudom mondani, több pénzből sem csináltam volna másképp. Most Pécsen is megrendezem a Legjobb barátnőket, de teljesen más lesz a koncepció. A szerepeket megformáló színész habitusa mindig inspirálja az embert, új ötletek jutnak az eszébe. Így ott a darab teljesen abszurd lesz, zenei betétekkel.
Van kedvenced azok között, amit írtál?
Van, amelyik darabomat jobban kedvelem, mint a többit. Például nagyon szeretem az Esküvő utánt vagy A szentet.
Mennyire vagy Önmagad belső kritikusa?
Nagyon kritikus vagyok magammal szemben. Ezért van szükségem a kritikára, azért írom át újra meg újra a szövegeket. Vannak példaképeim, akiknek úgy érzem a nyomába sem érek, de rájöttem, ez nem is baj, mert ez vagyok én, nem tudok kibújni a bőrömből. Így vagyok önazonos.
Szerző: Dr. Kovács Judit Nóra