Molnár Krisztina nevével cikkekben, híradásokban már többször találkozhattunk, hisz 2014 óta látja el a szóvivői feladatokat a Csongrád-Csanád Vármegyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságnál tűzoltó főhadnagyként. Szerettük volna megtudni, hogyan végzi felelősségteljes munkáját. Emellett a magánéletéről is faggattuk.
Szép napot kedves Krisztina! Meg kell, hogy említsem az olvasóknak, mivel ismerjük egymást és meg is megbeszéltük, az interjú is tegező formában kerül közlésre. Már az elején érdemes egy kicsit beszélgetni az iskolai végzettségedről, és arról is, hogy hol dolgoztál ez előtt, és milyen tapasztalattal vágtál neki ennek a munkának.
Szegeden végeztem el a tanulmányaimat. Ha visszagondolok a múltamra, már gyermekkoromban is az foglalkoztatott tévénézés közben, hogy mi van a kamera mögött. Mivel ez már akkor érdekelt, ebbe az irányba terelődtek a tanulmányaim is. Hivatalosan okleveles kommunikáció- és médiaszakértő vagyok, az alapképzést követően a mesterszakot is itt végeztem el Szegeden. Gyakorlati tapasztalatom is van, hisz nyolc évet dolgoztam a Vásárhelyi Televízióban. Itt több mindent csináltam, voltam gyártásvezető, híradószerkesztő, riporter. Sok volt a feladat, de kemény kiképzést adott. Sokat köszönhetek ennek a munkának, a személyiségemet is formálta, és a televíziózás, a műsorkészítés terén – főképp a híradózás sajátos és finoman szólva sem egyszerű műfajában- sok hasznos tapasztalatot szereztem. A nehézségek ellenére ott rajzolódott ki bennem, hogy ez az a terület, ami igazán érdekel. Nagyon sokat kellett dolgozni, általában reggel kilenc órától éjfélig voltam bent a stúdióban. Volt, hogy hetekig nem láttam a várost nappali fényben, maximum a külsős forgatások alatt. Ahogy teltek az évek, más pályára kerültem, de mindig tudtam, hogy nekem ezen a területen kell maradnom. Azt már tisztán láttam akkor is, hogy a televíziós időbeosztás sokáig nem tartható.
Úgy tudom, hogy a Katasztrófavédelemhez is nagyon érdekesen kerültél, de nem is szakítalak félbe.
2014-ben édesanyám felhívott, hogy látott egy hirdetést, miszerint szóvivőt keresnek a Katasztrófavédelemhez. Aznap járt le jelentkezési határidő, de ő nagyon biztatott, hogy küldjem be az önéletrajzom. Munkaidő vége előtt pár perccel beadtam az papírokat a portára. Emlékszem, annyira akartam ezt az állást, hogy minden gondolatomat az töltötte ki, hogy tudnék a legjobb lenni a jelentkezők közül. A kiírt pályázati feltételeknek megfeleltem, és azt súgta a szívem, hogy ezt az állást nekem találták ki. Mindennél jobban akartam.
Azt gondolom, hogy nem volt egyszerű bekerülni, hisz több mindennek meg kellett, hogy felelj. Ha valaki hasonló pályára készül, mikre számíthat?
Az első rosta az önéletrajz volt, amikor behívtak. Ezt követte két vagy három gyakorlati kör, sajtómeghívót kellett gyártani, vagy el kellett mondani, hogy vezényelnék le szóvivői szempontból egy katasztrófavédelmi rendezvényt. Össze kellett nagyon szedni magamat, hiszen egy számomra teljesen idegen környezet fogadott: mindenki egyenruhában volt. Nagyon fura volt először belépni az épületbe. A humánszolgálat vezetőjével, valamint az akkori szóvivővel kellett beszélgetnem, ezt követően kerülhettem csak az igazgató elé. A felvételi eljárás minden egyes percére, mondatára tisztán emlékszem. Nagyon izgultam, mert nagyon akartam. Ezeket követték a technikai körök, a pszichológiai alkalmassági vizsga, a fizikai alkalmassági vizsga, amik februárban indultak el. Áprilisban dőlt el végleg, hogy engem választottak, Bár erre készültem heteken át, el sem hittem, hogy tényleg sikerült. 2014. április 15-én – ami egyébként a születésnapom – kezdtem el az első munkanapom. Emlékszem, az első napokban minden új munkatársam egyformának tűnt az egyenruhában. A folyosókon járkálva nem tudtam, kinek köszöntem már aznap, és kinek nem, így mindenkit naponta átlagosan legalább háromszor üdvözöltem.
Sokszor súlyosabb esetekhez is ki kell menned a helyszínre. Mennyire lehet a látottakat feldolgozni?
Ez az a dolog, amiben nincs varázslat. Nagyon nehéz. Ráadásul én sokkal-sokkal kevesebbet látok, tapasztalok, mint a tűzoltó kollégáim. Ők tudják igazán azt, hogyan kell bánni az emlékekkel. Sokan mondják, hogy ki kell zárnom ezeket a képeket az életemből, nem kell magamra vennem, nem kell foglalkoznom vele a beavatkozásokat követően, stb…. Természetes, hogy nem hordozhatom én sem folyamatosan magamban a látottakat, de minden emlék ott marad bennem. A megfelelő fiókban, de ott van. Elfelejteni nem lehet.
Az első halálos baleset, amihez ki kellett menjek, nagyon megrázott. Előtte soha életemben nem láttam még halott embert, nem is tudtam erre felkészülni. Szerintem nem is lehet. Ez nem is természetes, hiszen a legtöbb ember szerencsére soha nem lát ilyesmit. Ha valaki közvetlen közelről lát egy tragédiát, ösztönösen segíteni szeretne, és az a legrosszabb, ha nem tud. Én azzal a tudattal állok ott a baleseteknél, hogy a kollégáim mindent, de mindent megtettek. Ha nem tudtak többet segíteni, az nem az ő hibájuk. Sajnos varázsolni ők sem tudnak, de csodákra képesek. Ha vannak olyan áldozatok, akik nem élték túl a balesetet, mindig belegondolok abba, hogy nekik is van családjuk, vannak barátaik, ismerőseik, szomszédjuk, bárki, akárki, akiknek hiányozni fognak. Ők még nem tudják azt, amit én, és a mentést végzők már igen: hogy elveszítették azt, akit szeretnek. Sokszor kielemezzük azt, hogy miért történt egy-egy baleset, mi vezetett az ütközéshez vagy a tűzesethez. Elgondolkodtató, és egyben nagyon ijesztő is, hogy milyen apró dolgokon múlik az, hogy bekövetkezzen a tragédia. Emiatt a magánéletben is sokkal óvatosabb lettem. A körülöttem állók azt mondják, hogy sokkal óvatosabb, megfontoltabb vagyok. Így is van, persze nem pánikolok minden autós útnál, de máshogy tekintek a közlekedésre, mint előtte. A szabályok pedig nem korlátok. Nem azért vannak, hogy legyen mivel idegesíteni az autósokat, hanem azért, hogy megvédjenek bennünket.
Már több éve itt dolgoztam, amikor történt egy nagyon súlyos baleset Balástyánál. Heten haltak meg, köztük gyerekek is. Az egy nehezebb szakasz volt az a munkámban, az életemben. Éjszaka is előjöttek a baleset képei. Teljesen felfoghatatlan, értelmezhetetlen, hogy egy műszaki hiba miatt hét ember veszett oda egy pillanat alatt. Dühös voltam. Azért is élem meg nehezen a baleseteket, mert több, mint tíz éve a családomat is baleset érte, elütöttek bennünket a zebrán. A kislányunk egy éves volt ekkor, egy ittas sofőr gázolt el bennünket. Mi a szerencsés sérültek közé tartoztunk, de így is több napot töltöttünk kórházban.
A család hogyan viszonyul a munkádhoz?
Változó. Édesanyám végtelenül büszke, mondanom sem kell. Ki nem hagyná a híradót, sőt, az ismerősöknek is szól, ha tudja, hogy este benne leszek a híradóban. Lassan tíz éve ugyanolyan örömmel fogadja a tudósításokat, amelyekben lát…..de hála ég, az anyák már csak ilyenek. Bár mindig hozzáteszi, hogy kár, hogy szinte csak rossz dolgokról beszélek. Szokták kérdezni néha a lányomat is, hogy milyen érzés anyát látni a tévében. Mondanom sem kell, hogy ő már csak legyint, nem érdekli. Ha épp nézzük a híradót otthon és feltűnök a képernyőn, fel sem néz. Nem azért, mert nem érdekli, hanem mert megszokta, és ez jó is így. Bár néha kritizálja a hajam.
Fontos, hogy a munkám nem csak az események utáni kommunikációból áll. Nagyon sokat dolgozom a megelőzés területén. Rádiós vagy televíziós kampányokat találok ki, közleményeket készítek, ezekben is természetesen rengeteg nyilatkozatot adok ki. A cél az, azon dolgozom, hogy minél kevesebb ember sérüljön meg balesetben, lakástűzben vagy éppen szén-monoxid-mérgezésben. A feladataim sokrétűek, hiszen nem csak a tűzoltós dolgokkal kell tisztában lennem. Hozzánk tartozik például a kéményseprés, a szúnyoggyérítés, de a hatósági feladatok is szerteágazóak. Ha például szennyezés fordul elő a természetes vizeinken, akkor is engem keresnek az újságírók.
Jó érzés, hogy a tűzoltók vigyáznak rám. A baleseteknél például – ha idejük engedi – mindig figyelnek rám, elmondják, mi vár rám, mit láthatok, vagy hogy merre menjek, merre ne menjenek. Nincs arra szükség, hogy feltétlenül a roncsok közelébe menjek, de néha látnom kell a beavatkozást, hogy igazán el tudjam mondani a sajtó munkatársainak, hogyan zajlik a mentés, mit tettek meg a tűzoltók. Sosem lehet eleget tudni a tűzoltókról, az általuk végzett munkáról,a hivatásukról. Nincsenek rutinfeladatok. Minden nap tanulok, minden nap más, mindig van valami új információ.
A lányomnak csak ritkán mesélek ezekről, akkor is inkább csak olyan történésekről, amiből ő is tanulhat. Sokszor ő is egyedül közlekedik, egyelőre gyalog vagy busszal, de pár év és majd viszi az autómat. Jobb, ha néha-néha hallja, milyen kis dolgokra is figyelnie kell annak, aki részt vesz a közlekedésben. Nekem a szereplések megszokottak. Tényleg lehet itt-ott látni, hallani engem. De a helyén kezelem, nem értékelem túl a munkám ezen részét. Teljesen természetes ez a része. Különben is, nekem a legkönnyebb, hiszen én csak elmondom azokat a dolgokat, amit ezek a nagyszerű emberek, a tűzoltók elvégeznek. Megtisztelő, hogy beszélhetek róluk, velük dolgozhatok.
Ha körbenézünk, javarészt férfiak dolgoznak a Katasztrófavédelemnél. Mennyire könnyű, vagy nehéz nőként érvényesülni?
Visszagondolva az elmúlt évekre, utólag már tisztán látom, hogy az elején elég nehezen fogadtak el, hisz úgy gondolták, ez nem egy kisgyermekes nőnek való szakma. Nem tudom, hogy most mit mondanak rólam, de úgy érzem, hogy mára már elfogadtak. Nagyon jól érzem magamat köztük, hisz mindannyian remek ember. Amikor a munkámról kérdeznek a barátaim, az ismerőseim, mindig elmondom, hogy nekem, vannak a legeslegjobb munkatársaim. Amikor mentést végeznek, őszinte csodálattal nézem őket, hisz elképesztő, milyen az, amikor egy adott helyszínen, csapatban működnek. Ezt a látványt nem lehet megszokni, mindig libabőrös vagyok. Ha a laktanyában találkozunk, egy teljesen másik arcukat látom, hisz ott nincs bennük a mentés izgalma, a harc az idővel. Végtelenül büszke vagyok rájuk. Mindig büszkeséggel nyilatkozom róluk. Kellett bizonyítanom, de ennyi idő után úgy érzem, hogy partnerként kezelnek.
Az életben mindenkinek szüksége van arra, hogy kikapcsolódjon. mennyi idő jut azokra a dolgokra, amit igazán szeret?
Ha nincs rendkívüli eset, fél nyolctól, négy óráig dolgozom, emellett az időbeosztás mellett jut arra is idő, hogy kikapcsolódjak. Volt már olyan, hogy családi ebédet kellett otthagynom, vagy a karácsonyi sütés-főzés közben kellett három televíziós nyilatkozatot leadnom a házunk előtt, de ezek nem sűrűn fordulnak elő. Nagyon szeretek utazni, de ki ne szeretne. Eddig is a kedvencek között volt az utazgatás, de az utóbbi időben valahogy sokkal fontosabb lett az, hogy kiszakadjak a hétköznapokból. Emellett rendszeresen sportolok. Sokat futok, amire szükség is van, hisz minden évben fizikai felmérést végeznek nálunk. Viszonylag kevés igazán jó barátom van, de velük nagyon szeretek együtt lenni. Beszélgetni velük, vagy épp csak hallgatni őket, mikor mire van szükség épp. De természetesen mindig, mindenhol első legelső a családom.
Tizenöt éves a lányunk, pár év múlva kirepül, emiatt is szeretnék most minden percet kihasználni, amikor együtt lehetünk. Szeretem, hogy már vihetem magammal felnőttesebb programokra is, ráadásul szerencsés vagyok, mert ő is szívesen eljön velem bárhová. Kamasz, de ő a könnyebbik eset. Nagyon jó fej gyerek. Nagy kaland egy kiskamasz életében nap, mint nap igazán ott lenni, figyelni, nézni, ahogy tanul, fejlődik, segíteni, amikor nehézségekkel találkozik. Az édesapjával együtt próbálunk utat mutatni neki, vagy éppen saját magát megtalálni. Hiszem, hogy ha jó minták tudunk lenni az életében, rengeteget segítünk. Viták ritkán vannak közöttünk, persze sokszor hallom én is a „jajj anya, ne már….” kezdetű mondatokat. Együtt, egymástól tanulunk ezen az úton, én tőle, ő pedig tőlem.