Gyenes Csaba plébános jelenleg Tiszaszigeten, Újszentivánon és Kübekházán látja el a papi szolgálatot. Január 27-én ünnepelték ezüstmiséjét, mely 25 év eltöltött időt jelent. Arra is választ kaptunk, hogy miért nevezik „palacsintás plébánosnak”.

Látogatásunkkor Csaba atyából ismét az élet öröme és a jókedv áradt. A tőle megszokott kedvességgel vár, kávéval kínál és egy pár vidám történet után vágunk neki a beszélgetésnek. De aki nem ismerné, ő már csak ilyen. Sajnos, hogy manapság már nem sokan választják a papi hivatást. Mi volt az a pont az életében, amikor így döntött?

Azt már az elején el kell mondjam, hogy nem vallásos családban nőttem fel. Amikor mentem haza az iskolából, akkor mindig a makói újvárosi templom előtt kerékpároztam el, és olyan jó érzéssel néztem ezt a nagy templomot. Ott végeztem az Erdei Ferenc kereskedelmi szakközépiskolában. Negyedikes voltam, amikor már jó páran jártak közülünk a Szent István Király Plébániára, illetve cserkészetre. Már hétre jártunk az iskolába, és a nagyszünetben mivel fáradtak voltunk, ledőltünk a padon. Engem egy fura érzés fogott el akkor, hogy valamiért le kell menjek a folyosóra. Gondolkodtam is, hogy miért, hisz az iskola fele ilyenkor gyakorlaton volt a boltokban. Ahogy leértem, hallottam páran beszélgetik, hogy elmennek a plébániára. Én már csak kíváncsiságból is csatlakoztam hozzájuk. Ekkor írtunk 1990. tavaszát. Be kell valljam, hogy a közösség jobban megfogott, mint kezdetben a hittanóra. Elérkezett az érettségi, nyilván ilyenkor mindenki izgul, hogy jól sikerüljenek a vizsgák. Akkor jött egy gondolatom, mégpedig a következő: Ha van Isten, bizonyítsa be! Nem azt kértem, hogy sikerüljön az érettségi, hanem azt, hogy könnyű tételt kapjak. Úgy gondoltam, hogy ez egy reális kérés lehet, hisz én is teszek valamit a dolog sikeréért. Magyarból a második tétel kaptam, ami nekem a legjobban ment. Történelemből is sikerült egy olyan tételt kihúzzak, amiből témazárót is írtam, és a padtársamat is korrepetáltam. Ez a többi tantárgyra is igaz volt. Számomra akkor bizonyságot nyert, hogy van Isten. Azóta még a teológián sem imádkoztam vizsgáim előtt, mert a jó Isten azokat a kéréseket hallgatja meg, melyek közelebb visznek hozzá, embertársainkhoz és önmagunkhoz. Amikor leérettségiztem, elmentünk egy cserkésztáborba, ahol őrsvezető lettem. Ott kizárólag csak gitáros kíséretű énekek voltak. Mivel zenéltem is, elkezdtem őket dúdolgatni. Teljesen sikerült átformálódnom ezalatt a tíz nap alatt. Ezt követően az apátfalvi iskolában lettem napközis és nevelőtanár. Közben sikerült beiratkoznom levelező szakon a teológiára, ahol nagyon megragadtak a magas szintű előadások. Még 1990. december 22-én meg is keresztelkedtem. Ott döntöttem el azt, hogy pap szeretnék lenni. Azt szokták kérdezni, hogy mi szeretnél lenni az életben? Erre nagyon nem mindig tudunk helyesen válaszolni. Én azt a kérdést tettem fel magamnak, ha kétszer élnék, az első életembe mi lennék. Nyugodt lélekkel válaszoltam magamnak, hogy pap.

Ha baj van, Csaba atyát semmi nem állíthatja meg

A plébánost mindenki úgy ismerte meg, hogy egy empatikus, emberszerető és segítőkész ember. Amikor az ukrán háború kitört, elsőként ajánlotta fel azt a segítséget, hogy elindul többedmagával Beregsurányba. Mi vezérelte akkor?

Február 24-én hallottam, hogy kitört a háború, akkor nem tudtam vele mit kezdeni. Szombati napon Papp Andrásnál voltam egy nagyon jó hangulatú házszentelésen s amikor hazaértem, bekapcsoltam az internetet. Rögtön a bombázások képei fogadtak. Még aznap beszéltem az egyik barátommal, aki biztatott, hogy utazzunk el, hisz nagyon kell minden segítség. Másnap reggel negyed 7-kor felhívtam Polgármester urat, Ferenczi Ferencet, akivel közöltem a tervemet. Ő mindenben a segítségemre volt. Megszerveztük azt, hogy kik tudnak velem jönni, illetve azt is összegyűjtöttük, hogy mit viszünk. A segítőcsapat a tiszaszigeti lakosokból, és a régi ismerőseimből állt. Így rövidesen az adományokkal, palacsintasütőkkel és önkéntes segítőkkel teli kisbusszal sikerült is elindulni a közel 400 kilométerre levő Beregsurányba. Érdekes volt, hogy a szervezők még indulás napján is lefújták az érkezésünket. Az autóban még körbetelefonáltuk azokat az embereket, akik ebben a dologban kompetensek lehetnek. Mire odaértünk szállásunk is volt, két napig Nagydoboson aludtunk s ingáztunk Beregsurányba.. Egy középiskolás barátom, Puskás László intézte a hátteret. Nagy szeretettel fogadtak minket, még az étkezésünket is tudták biztosítani. Március 2-án este 6-ra érkeztünk Beregsurányba, a menekülttáborba. A plébánia konyháján kezdtünk el palacsintát sütni, akkor még csak háromszáz darabot. Másnap, mikor visszaértünk Klárika nénivel, a helyi sekrestyéssel kellett egy olyan helyet keresni, ahol folyamatosan tudunk tartózkodni . Ő az udvarukban lévő fás színt felajánlotta , ami erre a célra teljesen megfelelt, de a háttérhez Pali bácsival az egész házat,udvart felajánlották. Úgy kell elképzelni a hőmérsékletet, hogy a palacsintasütés helyszínén minden reggel befagyott a kézmosó víz, hisz ott a hideg teljesen más, mint az Alföldön. Tizenegy napig, minden nap azt a 800-900 darabszámot sütöttünk meg. Öt menekülttáborba vittük át a palacsintát, illetve még öt napig, napi 80 adag meleg ételt is készítettünk. Mindenből természetesen a menekültek mellet a segítők is kaptak, hisz ők is rá voltak szorulva a meleg ételre. A menekülttáborban az ellátás annyiból állt, hogy egy büfé kocsiból lehetett fogyasztani szendvicset, teát és kávét. Ez huszonnégy órában volt nyitva. Mivel ott minden nehezebben működött, ezért a nyersanyagbeszerzés is sokkal körülményesebb volt. Ezt csak a tisztánlátásért mondom el, hogy saját magunknak kellett a hátteret megteremteni, hogy tudjunk segíteni.

Annyira közel a háborúhoz, hogy a lövések zaját is lehetett hallani

Egy háborús helyzetre mindig nehéz felkészülni, pláne akkor, ha ez a szomszédságban van. Sokan a lövéseket is tisztán hallották, nemcsak a bombázásokat. Hogyan élte ezt meg akkor?

Megmondom őszintén, hogy én nem hallottam, de az idősebbek igen. 150 kilométerre volt egy kisebb frontszakasz, amit a média annyira nem hozott nyilvánosságra. Ugye azt sem tudtuk akkor, hogy hol fog megállni a front. Nagyon érdekes, hogy az ottaniak maximális nyugalommal voltak ennek ellenére is. Nagyon egyszerű emberekről beszélünk, van olyan ember is, aki életében a falut sem hagyta el. Természetesen, amiben tudtak, abban a jómódúak is segítettek a szegényebbekkel együtt. Úgy tudnám összefoglalni, hogy példamutató volt a helytállásuk.

A palacsintasütést meg kell tanulni, hisz a világ legjobb bulija

A palacsintát ki ne szeretné, hisz nagyon sokféle ízesítéssel ehetjük akár édesen, vagy sósan is. Sokan nem tudják, hogy palacsintasütésből nem is egy Guinness-rekordot is döntött már. Miért pont a palacsinta?

Ennek mindig örülök , amikor megkérdezik, bár már egyre többször megkapom ezt a kérdést. 1992-ben Dömösön voltunk egy önellátó cserkésztáborban a makói csapattal. Ferenczi Károly és a kedves felesége voltak a konyhafőnökök. Sajnos, hogy Károly barátunk 27 éve nincs már köztünk. Elmentünk a Rám-szakadékba túrázni, ami papíron négy óra lett volna. Reggel Karcsi bácsit kérdeztük, mit főz? Ő meg válaszolta: palacsintát sütök amire mi hitetlenkedve csak mosolyogtunk , hiszen mindig ugratott bennünket .Természetesen el is tévedtünk, és csak minimális vizet és ennivalót vittünk magunkkal. Délután értünk vissza, nagyon fáradtak, és éhesek voltunk, hisz a kisebbeket szó szerint úgy vittük a nyakunkban már a végén. Amikor megérkeztünk több száz kisült a palacsinta várt minket s szó szerint könnybe lábadt a szemünk. Akkor mondtam magamnak, hogy ezt meg kell tanulni, hisz a világ legjobb bulija. Ezt követően táborokban mi is nekiálltunk sütögetni, magamtól tanultam meg valamennyire. Nagy tanúság az életben az, hogy mi már nem találkoztunk többet táborban Karcsi bácsival. Én nem láttam őt soha sütni s Ő sem látott engem sütés közben. Dosztojevszkij írja a Karamazov testvérek című művében: „… az élet egyik végén megérint valamit s annak majd a másik végén lesz hatása „. Ez a történet arra is jó, hogy megértsük, hogy nem tanított, de maga a palacsintasütés élménye, illetve az, hogy kész volt, amikor nagyon szükségünk volt rá, megérintett valamit bennem. S az életben nagyon sokszor közvetlen, kézzelfogható eredményeket várunk, ami nem mindig ad lelki békét. Ennél a történetnél, pedig nincs eredményvárás hiszen Ő a motivációt adta, ami utána következett Ő már sajnos nem élte meg, hogy – megérintett valamit s a világ másik végén lett meg a gyümölcse. A palacsintát nagyon sokféle ízesítéssel el tudjuk készítni. Nekem az egyik kedvencem az, mikora cseresznyét kavarjuk bele a tésztába és fahéjas cukorral töltjük. Nehéz megsütni, mert könnyen szakad.

Ha már palacsintasütés, a Guinness-rekord maximumát is ki kell hozni

Egy ilyenre rengeteget kell készülni, emellett fejben is nagyon ott kell lenni. Mi volt az a rekord, amit meg kellett dönteni?

A legelső ilyen rekordom 2001-ben volt, akkor 24 óra alatt 3085 darabot sütöttem, 73 kilogramm lisztből. Azt viszont már többször megdöntötték. Aztán kezdődött el az országban egy palacsintasütési láz. Összefogtak az emberek, mert látták, hogy így jóval többet meg lehet sütni, mintha valaki egyedül próbálkozik. 2011-ben volt az Zsombón, hogy egyedül sütöttem, negyvennyolc sütővel. Nagyon sokat készültem ezekre, a legmelegebb időkben futottam a sportpályákon, két súlyzóval a kezemben. Ez nem fizikai, hanem mentális edzés volt inkább. Akkor már megengedték a csoportos Guinness-rekordokat, nem volt létszámkorlát. Ebbe természetesen mi is beszálltunk. 2014-ben Kevermesen 33 ezer darabot sütöttünk meg. Azzal egy darabig sikerült is tartani a rekordot, sőt azt gondoltuk, hogy nem fogják megdönteni. Tévedtünk, hisz 2016-ben kerestek meg Dunaföldvárról, hogy szeretnék megdönteni. El is jöttek egy tapasztalat cserére Kevermesre, hisz érdekelte őket, hogyan csináltuk meg. Meg is hívtak minket hozzájuk. Ott 48 ezer darab sült ki, 1350 kilogramm lisztből. Ez teljesen Dunaföldvár érdeme, mi csak a háttérben segítettünk be. Mondtuk is nekik, ha valaki kérdezi, mondják azt, hogy mi is a szomszéd faluból jöttünk. A palacsintasütésben még a mai napig is benne vannak a volt hittantársak, barátok, ismerősök, de új emberekkel is bővül mindig a csapat. Az elmúlt időszakban kb. 50 településen, kétszáz rendezvényen, olyan hatszázezer palacsintát sütöttünk meg. Ehhez nagyjából 14 ezer kilogramm liszt lett elhasználva. Csak Újszentivánon 2017. óta, több mint húszezer darab sült ki különböző rendezvényeken.

25 év eltöltött idő a papságban

Ebben a 25 évben rengeteg életsorssal, helyzettel találkozott. Hogyan értékeli ezt az elmúlt időszakot?

Igazából nemcsak ezt a huszonöt évet kell nézni, hanem 1990. december 22-től, amikor eldöntöttem, hogy pap leszek. Akkor már a plébánián cserkészkedtem, ifjúsági és felnőtt hittanok voltak, majd jöttek a hittanos táborok. A makói zeneiskolába jártam, ott is voltak zenekari táborok is. Itt kezdődött már minden, hiszen közel ötven táborban voltam táboroztató. Nagyon szépen emlékszem vissza erre az elmúlt időszakra, ha hobbit kellene választanom, nem is tudnék jobbat. Soha nem voltam szabadságon, mert a papi hivatás mellett nem hiányzik. A papi hivatásban mindig vannak olyan feladatok, ahol lehet segíteni. Minden eseményen ott vagyok, ahová meghívnak, a gazdaköri rendezvénytől a nyugdíjasklub összejövetelén át a falusi disznóvágásig. Ezeken az alkalmakon a soron következő keresztelők is rendre szóba kerülnek.